Nem gyakran esik meg velem a dolog, és ha igen, akkor sem szeretem bevallani, de most kíméletlenül nehezedik rám az élet.
Idén, ahogy átléptünk az idénbe, éreztem, hogy az idő valahogy megváltozott, relatívabb lett mint bármikor előtte. Idén már eggyel több év nehezedik rám, már ólomsúly és nem örömmel várható esemény, hogy hurrá, idősebb lettem, végre nem kell már feszengenem, ha kimondom, milyen fiatal is vagyok.
Lassan beérem magam a sikereimmel - lassan már nem lesz dícsérnivaló, milyen fiatalon milyen sokra vittem. Aztán akkor se lepődnék meg, ha ez már megint csak egy lenne a mélyen lenn megbúvó kényszerképzeteim közül.
Valószínűleg (tehát biztosan) az elkényelmesedés az oka. Jó állás (csak picit lélekgyilkos multinál), jó fizetés, társ, jólét, egészség, relatív egyensúly mindenben.
Mégis, amikor reggel félálomban kibambulok a metróablakon abba az egyhangú szürkés sötétségbe, igazából arra gondolok, hogy úgy elmennék. Csak egy időre. Ha meg megtetszik, örökre.
Elképzelem ahogy mindent sutba vágva foglalok egy repjegyet Amerikába, elmegyek és egy csendesebb városban valami bárban vagy kávézóban leszek pincérnő, addig-addig gyűjtögetve hogy tudok magamnak venni egy olyan igazi, gyönyörű kertes házat és aztán ott Taco belles kajával, meg mogyoróvajas bagellel tömném a fejem öregkoromig, a tíz macskámmal együtt.
Olyan jó ez az élet, olyan szép és kiegyensúlyozott. De én, most legalábbis, valamiért, annyira valami másra vágyom; izgalomra, újdonságra... valamire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése