Bűvölet

Manapság a világunkat márkák formálják.

Nem akarok álszentnek tűnni: nekem is vannak kedvenceim. Ám ezekhez legtöbbször a többi márka okozta csalódásom taszított, mintsem valami földöntúli, megmagyarázhatatlan vonzalom.

Egy épp akkor középosztályból lecsúszóban lévő családból származom, így még ma is, mikor a bankszámlámra havonta jelentősen a magyar átlagkereset fölötti összeg érkezik, mikor vennék valamit, egy kis alattomos hang hátul a fejemben azt vernyogja: Tényleg kell ez neked?
És őszintén szólva, ha egyszer lesz gyerekem, istenem, csak ezt az egyet, ezt a kis mocskos hangot hadd adjam át neki, más tényleg nem kell.

Nem azt mondom, hogy aszkéta módra tagadom meg sorban magamtól a dolgokat, de az alattomos kis hátsó hang már sok baromságtól megóvott.

Az Internet tele van csábítással, pláne egy fiatalnak. "Ez a Bobbi Brown szempillaspirál maga a csoda!" - harsogja írásában az egyik ismert, fiatal, talán legnépszerűbb, kozmetikumokkal foglalkozó oldal szerkesztőhölgye. A nagy gonddal beállított szuperközeli képeken igaz csak valami póklábak látszanak csodaszempillák helyett. De én nem vagyok jó véleményalkotó, mert az én szemem nem látja a Bobby Brown-varázslatot. Én megálltam a tízezer körüli árnál, gyarló szemem nem láthatja a mögöttes varázslatot.

"De az Apple ügyfélszolgálatán olyan profik hogy az egész beszélgetés alatt végig a keresztnevemen szólítottak!"- végig kell olvasnom a mondatot. Újra és újra. Nem értem. Megint egy olyan varázslat, egy olyan metafora amit én nem értek, és szinte kétségbe is esek, hogy ezek után miért is nem kell nekem iPad, hisz megvehetném, simán van pénzem rá.

De. Nem. Kell.

Nem használnám. SD kártyát se lehet bele tenni. Gépelni se lehet rajta, és a nagy nagy, a kicsi meg túl kicsi. Hát erre százötvenet kiadni... - de ezt már megint csak a kis gonosz hang mondatja velem.

Mondjuk nem baj, hálás vagyok neki. Nélküle biztos nem itt lennék, ahol vagyok, és ahol jó nekem - igen, még átverős hűde Bobbi Brown szempillaspirál nélkül is.