Nem gyakran esik meg velem a dolog, és ha igen, akkor sem szeretem bevallani, de most kíméletlenül nehezedik rám az élet.
Idén, ahogy átléptünk az idénbe, éreztem, hogy az idő valahogy megváltozott, relatívabb lett mint bármikor előtte. Idén már eggyel több év nehezedik rám, már ólomsúly és nem örömmel várható esemény, hogy hurrá, idősebb lettem, végre nem kell már feszengenem, ha kimondom, milyen fiatal is vagyok.
Lassan beérem magam a sikereimmel - lassan már nem lesz dícsérnivaló, milyen fiatalon milyen sokra vittem. Aztán akkor se lepődnék meg, ha ez már megint csak egy lenne a mélyen lenn megbúvó kényszerképzeteim közül.
Valószínűleg (tehát biztosan) az elkényelmesedés az oka. Jó állás (csak picit lélekgyilkos multinál), jó fizetés, társ, jólét, egészség, relatív egyensúly mindenben.
Mégis, amikor reggel félálomban kibambulok a metróablakon abba az egyhangú szürkés sötétségbe, igazából arra gondolok, hogy úgy elmennék. Csak egy időre. Ha meg megtetszik, örökre.
Elképzelem ahogy mindent sutba vágva foglalok egy repjegyet Amerikába, elmegyek és egy csendesebb városban valami bárban vagy kávézóban leszek pincérnő, addig-addig gyűjtögetve hogy tudok magamnak venni egy olyan igazi, gyönyörű kertes házat és aztán ott Taco belles kajával, meg mogyoróvajas bagellel tömném a fejem öregkoromig, a tíz macskámmal együtt.
Olyan jó ez az élet, olyan szép és kiegyensúlyozott. De én, most legalábbis, valamiért, annyira valami másra vágyom; izgalomra, újdonságra... valamire.
2014. január 11., szombat
2014. január 6., hétfő
Bűvölet
Manapság a világunkat márkák formálják.
Nem akarok álszentnek tűnni: nekem is vannak kedvenceim. Ám ezekhez legtöbbször a többi márka okozta csalódásom taszított, mintsem valami földöntúli, megmagyarázhatatlan vonzalom.
Egy épp akkor középosztályból lecsúszóban lévő családból származom, így még ma is, mikor a bankszámlámra havonta jelentősen a magyar átlagkereset fölötti összeg érkezik, mikor vennék valamit, egy kis alattomos hang hátul a fejemben azt vernyogja: Tényleg kell ez neked?
És őszintén szólva, ha egyszer lesz gyerekem, istenem, csak ezt az egyet, ezt a kis mocskos hangot hadd adjam át neki, más tényleg nem kell.
Nem azt mondom, hogy aszkéta módra tagadom meg sorban magamtól a dolgokat, de az alattomos kis hátsó hang már sok baromságtól megóvott.
Az Internet tele van csábítással, pláne egy fiatalnak. "Ez a Bobbi Brown szempillaspirál maga a csoda!" - harsogja írásában az egyik ismert, fiatal, talán legnépszerűbb, kozmetikumokkal foglalkozó oldal szerkesztőhölgye. A nagy gonddal beállított szuperközeli képeken igaz csak valami póklábak látszanak csodaszempillák helyett. De én nem vagyok jó véleményalkotó, mert az én szemem nem látja a Bobby Brown-varázslatot. Én megálltam a tízezer körüli árnál, gyarló szemem nem láthatja a mögöttes varázslatot.
"De az Apple ügyfélszolgálatán olyan profik hogy az egész beszélgetés alatt végig a keresztnevemen szólítottak!"- végig kell olvasnom a mondatot. Újra és újra. Nem értem. Megint egy olyan varázslat, egy olyan metafora amit én nem értek, és szinte kétségbe is esek, hogy ezek után miért is nem kell nekem iPad, hisz megvehetném, simán van pénzem rá.
De. Nem. Kell.
Nem használnám. SD kártyát se lehet bele tenni. Gépelni se lehet rajta, és a nagy nagy, a kicsi meg túl kicsi. Hát erre százötvenet kiadni... - de ezt már megint csak a kis gonosz hang mondatja velem.
Mondjuk nem baj, hálás vagyok neki. Nélküle biztos nem itt lennék, ahol vagyok, és ahol jó nekem - igen, még átverős hűde Bobbi Brown szempillaspirál nélkül is.
Nem akarok álszentnek tűnni: nekem is vannak kedvenceim. Ám ezekhez legtöbbször a többi márka okozta csalódásom taszított, mintsem valami földöntúli, megmagyarázhatatlan vonzalom.
Egy épp akkor középosztályból lecsúszóban lévő családból származom, így még ma is, mikor a bankszámlámra havonta jelentősen a magyar átlagkereset fölötti összeg érkezik, mikor vennék valamit, egy kis alattomos hang hátul a fejemben azt vernyogja: Tényleg kell ez neked?
És őszintén szólva, ha egyszer lesz gyerekem, istenem, csak ezt az egyet, ezt a kis mocskos hangot hadd adjam át neki, más tényleg nem kell.
Nem azt mondom, hogy aszkéta módra tagadom meg sorban magamtól a dolgokat, de az alattomos kis hátsó hang már sok baromságtól megóvott.
Az Internet tele van csábítással, pláne egy fiatalnak. "Ez a Bobbi Brown szempillaspirál maga a csoda!" - harsogja írásában az egyik ismert, fiatal, talán legnépszerűbb, kozmetikumokkal foglalkozó oldal szerkesztőhölgye. A nagy gonddal beállított szuperközeli képeken igaz csak valami póklábak látszanak csodaszempillák helyett. De én nem vagyok jó véleményalkotó, mert az én szemem nem látja a Bobby Brown-varázslatot. Én megálltam a tízezer körüli árnál, gyarló szemem nem láthatja a mögöttes varázslatot.
"De az Apple ügyfélszolgálatán olyan profik hogy az egész beszélgetés alatt végig a keresztnevemen szólítottak!"- végig kell olvasnom a mondatot. Újra és újra. Nem értem. Megint egy olyan varázslat, egy olyan metafora amit én nem értek, és szinte kétségbe is esek, hogy ezek után miért is nem kell nekem iPad, hisz megvehetném, simán van pénzem rá.
De. Nem. Kell.
Nem használnám. SD kártyát se lehet bele tenni. Gépelni se lehet rajta, és a nagy nagy, a kicsi meg túl kicsi. Hát erre százötvenet kiadni... - de ezt már megint csak a kis gonosz hang mondatja velem.
Mondjuk nem baj, hálás vagyok neki. Nélküle biztos nem itt lennék, ahol vagyok, és ahol jó nekem - igen, még átverős hűde Bobbi Brown szempillaspirál nélkül is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)